Interjú Storczer Beáta tornász olimpikonnal
Storczer Beával egy továbbképzésen találkoztam először személyesen. Már az első alkalommal, a bemutatkozások után képtelen voltam magamban tartani, hogy ő gyerekkorom egyik ikonja. A magyar szempontból kiemelkedően sikeres 1988-as szöuli olimpia idején mindössze 12 éves voltam, de a mai napig emlékszem szinte a teljes olimpiai csapat névsorára, eredményeire, és a rajongásra, amivel a sportolókat fogadta a magyar szurkolótábor.
Számomra minden helyezett, érmes, vagy akár csak olimpikon sportoló győztes volt, Bea is. Egy élő legendával találkoztam azon a szombati reggelen, és egyszerűen nem tudtam nem elmondani neki már akkor, mennyire felnézek rá, és arra a sport teljesítményre, amit elért.
Így aztán nem is volt kérdéses, kivel indul az új, olimpikonokat bemutató interjú sorozatom.
Storczer Beáta egykori sokszoros válogatott tornász. 1977 és 1988 között a Budapesti Spartacus, 1989 és 1991 között a Budapesti Honvéd színeiben szerepelt. 1987-ben és 1988-ban is Az év tornásznőjének választották Magyarországon. Tizenhatszoros országos bajnok, tízszeres mesterfokú bajnok. 1988-ban a szöuli olimpián talajon az 5. helyen végzett. 1994-től 1997-ig aerobic versenyzőként kétszer nyert magyar bajnokságot, Szegedi Ferenccel párosban pedig világbajnoki ötödik helyezést is elértek. Hosszú ideje személyi edzőként és életmód tanácsadóként tevékenykedik. Aerobic edzőként világbajnoki bronzérmes tanítványaira a legbüszkébb.
—
SJ: Bea, már az első találkozásunk alkalmával is említettem neked, hogy számomra te egy igazi példakép vagy. Szerinted mitől válik egy sportoló példaképpé? Mitől válhattál Te példaképpé?
SB: Talán attól válhatok más szemében példaképpé, hogy gyerekkoromban a sportkarrieremért, a célom elérése érdekében minden körülmények között kitartottam. Azt vettem a fejembe, hogy olimpián akarok részt venni, és gyerekkorom óta erre készültem. Bármi akadály jött, azt leküzdöttem, így ennek köszönhetően fejlődött a személyiségem és elértem a célomat. Nem adtam fel. Talán emiatt lehetek példakép.
SJ: Mivel foglalkozol jelenleg és ez hogyan kapcsolódik ahhoz, ami miatt mások szemében példaképpé válhattál?
SB: Személyi edzőként dolgozom. A vendégeim többsége nem az élsport vagy az ismertségem miatt választott. Később, az edzések és a beszélgetéseink során jönnek arra rá, hogy az edzőjük egy olimpikon. Így nagyobb tiszteletet tudok kivívni a szemükben. A mai napig tartom magam ahhoz, hogy a bemutatkozásom nem az élsportoló múltammal kezdem. Számomra fontos, hogy hiteles legyek, ez is egy eszköz erre.
SJ: Hogyan kerül szóba egy edzésen, hogy te olimpikon voltál?
SB: Általában úgy, hogy a vendégem megkérdezi, hogy sportoltam-e… ezen mosolyogni szoktam. Nem szeretem elmesélni ilyenkor a teljes élettörténetemet, mert kíváncsi vagyok, hogy valóban érdekli-e a sportmúltam. Ezért mindig csak a feltett kérdésre szoktam felelni: igen, sportoltam. Versenysportoló voltam? Igen, versenysportoló voltam. Milyen sportot űztem? Szertornáztam. Húúú, az nagyon kemény sportág. Igen, az nagyon kemény sportág…Továbbra sem mondom el, ki vagyok. Általában a 4-5. alkalommal szokott ez a párbeszéd lezajlani. A 6-7. edzésre már rendszerint úgy érkezik, hogy elmeséli, hogy megnézte a videómat, és mindenkinek azzal dicsekszik, hogy ki az edzője.
SJ: Ez jó érzés neked?
SB: Most már együtt tudok élni vele. Korábban nehéz volt azt elfogadni, hogy valaki engem ennyi év eltelte után is az egekig magasztal. Régebben úgy voltam vele, hogy jó, hát persze, hogy ez az eredményem, 17 év munkája van benne. Úgy gondolom, ha valaki ennyi munkát tesz bele (és én a munkában hiszek, nem a szerencsében), akkor az kifizetődik előbb-utóbb. Nyilván van szerencsefaktor is. Amikor az ember feláll a pódiumra és bemutatja 17 év munkáját, abban van egy sportdiplomáciai háttér is, ami az évek alatt felépült, és komoly súllyal esik a latba. Ugyanakkor ami az eredményről dönt, az nem csak a befektetett munka, hanem az adott napi lelkiállapot függvénye. Mentális egyensúly kell ahhoz, hogy kijöjjön a 17 év munkája. Inkább mentálisan nehéz. Régebben nem igazán tudtam hova tenni, de most már jobban fürdőzöm abban a tényben, hogy igen, olimpikon voltam, akire még mindig emlékeznek. Talán 20 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, hogy tornatörténelmet írtam. Egy ilyen felismerés nem jön egyik napról a másikra. Ma már azt gondolom, hogy huh, azért ez nem semmi. Sokszor, ha az életben nehéz helyzetbe kerülök, emlékeztetni szoktam magam erre. Felidézem a befektetett munkát, a kudarcokat, a nehézségeket, a megaláztatásokat, és azt mondom, hogy ha akkor képes voltam ezeket legyőzni, most ezen a nehézségen is túl fogok jutni.
SJ: Lapozzuk fel együtt ezt az emlékkönyvet! Elmeséled nekem, hogyan lett belőled tornász?
SB: Óvodás voltam, és nem szerettem aludni. Az óvónők mondták a szüleimnek, hogy jó lenne a gyereket elvinni valami külön tornára. Néztek nekem külön torna helyet az óvodától nem messze, és elvittek Gyuri bácsihoz, aki még ki se mondta a feladatot, én már végrehajtottam. Mondta a szüleimnek, hogy jó lenne, ha sporttagozatos iskolába íratnának be, és mindenképpen sportolnom kellene. Be is írattak egy sporttagozatos iskolába. Az első félévben jöttek frissen végzett diplomás edzők különböző sportágakból megnézni gyerekeket az iskolában – így zajlott a ’70-es években a sportág választás. Kiválasztottak 150 társammal együtt. Felnőtt koromra ebből a csapatból egyedül én maradtam.
SJ: 150 tornász közül egyedül te maradtál? Figyelemmel kísérted a többiek a lemorzsolódását?
SB: Végig. Nagyon kemény atrocitások értek a sporttársaim részéről. Én a sportban lelkileg nagyon nehéz utat jártam be. Kifejezetten szenzitív, érzékeny lelkű ember vagyok és még inkább az voltam gyerekkoromban. Azóta nagyon sokat dolgoztam az önismeretemen, de 10 éves koromtól 14 éves koromig borzasztóan sokat sírtam, mert a csapattársaim nem tudták elviselni, hogy ügyes vagyok. Ütöttek-vertek, mocskos lábbal ugráltak télen a sapkámon, elvették a kedvenc dresszemet, összevagdosták ollóval.
SJ: Jól értem, ez bullying volt? (Amikor egy vagy több diák különböző okokból egy gyengébbet kipécéz magának, és zaklatja, szándékosan bántja, agresszív vele.)
SB: Igen, sajnos erről volt szó. Az volt a céljuk, hogy megtörjenek, és ne tudjak teljesíteni. Én pedig egy igazi makacs és konok gyerek voltam. Ha ebből egy picit engedtem volna, akkor olimpiai bajnok vagyok. De ez az ellenállás és ez a lelki hadviselés segített ezt az időszakot túlélni. Amikor a sorakozó volt az edzésen, én mindig sírtam. Mindig kérdezték, miért sírok, de sosem mondtam meg.
SJ: Úgy érted, hogy ha akkor elmondtad volna, hogy hogyan bánnak veled, kaptál volna segítséget?
SB: Nem hiszem. Kifejezetten zárkózott tinédzser voltam, amikor 14 évesen bekerültem a válogatottba. Akkor már volt mellettem sportpszichológus. Egy probléma volt vele, hogy egy idő után az edzőimtől visszahallottam a mondataimat. Onnantól kezdve megszűnt a bizalmam felé, és újra bezártam.
SJ: Magyarul a sport pszichológus kibeszélt a hátad mögött és elmondta az edzőknek, amiket bizalmas viszonyban megbeszéltetek egymással, és amit titokban kellett volna tartania?
SB: Igen.
SJ: Szomorúan hallom. Ez nem pszichológushoz méltó magatartás sajnos. Van olyan meghatározó gyerekkori élményed sportolóként, akár negatív, akár pozitív, amire azt mondod, hogy ez olyan, amire egész életedben emlékezni fogsz?
SB: Van ilyen, pozitív és negatív is egyben. 10 éves voltam, mikor életem első külföldi versenyére utaztam egy szintén 10 éves csapattársammal, aki egy másik egyesületben versenyzett. Mi ketten voltunk a korosztályunk legjobbjai, és erre a versenyre egy számunkra idegen edző hölggyel utaztunk, aki nagyon cuki volt, de mi nem ehhez voltunk szokva. Jellemzően a férfi edzőinkkel utaztunk mindenhová. Ez azért volt így, mert ő tudott asszisztálni fizikailag az elemeknél, ő hozta a biztonsági faktort. A hölgy edzőink inkább a szépségre, a technikára oktattak minket. Életünk első repülőgépes utazása volt, Franciaországba mentünk. Bizakodva vártam a versenyt, nem zavart, hogy nincsenek velem a szüleim, sem a saját edzőm, én ezt egy kihívásnak éltem meg a másik tornásztársammal együtt. Este érkeztünk meg a hotelszobába, másnap reggel már edzés volt. Az edző elköszönt tőlünk azzal, hogy majd reggel találkozunk. Lementünk reggelizni, de sehol nem találtuk az edzőnőt. Arra gondoltunk, hogy biztos alszik. Felmentünk, összepakoltuk a cuccunkat, megindultunk lefelé, hátha ott lesz majd, de nem volt. Lementünk a hallba, 10 óra volt már, minden ország ott gyülekezett, hogy indulunk az edzésre a nagy busszal, és akkor a semmiből az edzőnő belibbent fürdőruhában, hogy jaj lányok, ne sírjatok, mindjárt indulunk. Kiderült, hogy reggel még elment egyet napozni. Negatív élmény számomra ez az út, mert nem elég, hogy nem találtuk az edzőt, akinek vigyáznia kellett volna ránk, de este 11-kor kezdődött a verseny. Alig tudtam ébren maradni, a gerendáról is egyszer leestem, majdnem elaludtam. A pozitív az volt benne, hogy én voltam a torna legfiatalabbja, ezért kaptam egy plakettet.
SJ: Miért érzed ezt ilyen meghatározónak?
SB: Mert talán az volt az első olyan alkalom, amikor szinte felnőttként kellett viselkednem. Leszakadtam a köldökzsinórról, és mégse vesztünk el. Sokkal felelősségteljesebben viselkedtünk 10 évesen, mint az az edzőnő, aki nem vette ennyire komolyan a küldetését.
SJ: Lehet mondani, hogy ez egy amolyan túlélős élmény volt?
SB: Nem. Nem így éltem meg, inkább kaland volt.
SJ: Amikor a mentorokról, hősökről, példaképekről beszéltünk, azt mondtad, te nem tudtál sosem rajongani senkiért. Semmilyen példaképed nem volt?
SB: De. Volt egy magyar tornász társam, akit elég korán eltanácsoltak a sportorvosok, mert tinédzser korában az egyik versenyen epilepsziás rohamot kapott, így nem folytathatta a pályafutását. Ez egy komoly érvágás volt számára is, számomra is, mert ő lett volna az a korban előttem járó csapattárs, akivel a későbbiekben el tudtunk volna a válogatottal utazni, szárnyai alá vett volna, hogy ne legyek egyedül. A későbbiekben fel se fogtam, hogy nélküle kellett felnőnöm, és megállnom a helyem a válogatottban. A másik ember Nadia Comaneci volt, a román többszörös olimpiai bajnok, aki disszidált Amerikába, ahogy később a Károlyi házaspár is. Volt egy edzőtáborunk Romániában (akkor a Károlyi házaspár még ott dolgozott), és azt mondta Károlyi Béla az edzőmnek, hogy hagyjon ott Romániában, és olimpiai bajnokot csinál belőlem. Azt mondta az edzőm, hogy nem hagy ott, mert én lelkileg nem bírnám ezt a nyomást. És igaza volt. Úgyhogy hazahozott.
SJ: Ezt nem bántad meg később?
SB: Nem, mert tudom, min mentek keresztül azok a román lányok, és én valóban nem bírtam volna.
SJ: Min mentek keresztül?
SB: Bezárták a tornatermet, hogy ne tudjanak elszökni, nem adtak nekik enni. Sose felejtem el, amikor kimentünk a városba, megkérdeztük tőlük, hogy szeretnének-e valamit enni, és mondták, hogy pudingot…de úgy hozzuk, hogy kopogtassunk be az ablakon, valaki kinyitja az ablakot, megeszi a pudingot, de az üres dobozt nekünk kell kidobni. Nálunk is nagyon szigorú szabályok vonatkoztak az étkezésre. Tatai edzőtáborban bejöttek az edzők, mindent felforgattak, benéztek a matrac alá…minden trükköt ismertek. Csak azzal nem számoltak, hogy a súlyemelők és más sportolók azért megsajnálják a tornászlányokat. Mi nem ehettük meg a süteményeket, de ők behozták a szobájukba a mi adagunkat is, mondván, hogy ha mi nem kérjük, megeszik azt is. Később aztán megmondták, hogy hányas szobában laknak, megadták a kopogási kódot, azzal bemehettünk, és megettük az adagunkat. Olyan nagyon sokat azért nem ehettünk, mert minden nap mérlegeltek minket, ez nagyon szigorú szabályok szerint működött.
SJ: Ez egy olyan áldozat volt, ami neked még belefért, vagy úgy gondolod, hogy ez már túl sok volt?
SB: Azért fért bele, mert szerencsém volt, én nem voltam hízékony alkat. Az olimpia évében lettem hízékony, mert a hormonális változásokat már nem tudta a szervezet úgy tolerálni, hogy ne kezdjen el nővé érni. Én 19 éves voltam az olimpián, és ekkor már nagyon oda kellett figyelnem a súlyomra, a hormonális változások miatt átalakulóban volt a testem.
SJ: Végül is 18-19 évesen ez időszerű. Mesélj nekem egy kicsit erről az olimpiáról. Amikor kérdeztelek, mi volt a legmeghatározóbb élményed sportolóként, meglepetésemre nem ezt említetted, hanem egy másikat. Milyen a viszonyod jelenleg ezzel az élménnyel?
SB: Úgy gondolom, büszke vagyok arra az 5. helyre, amit ott elértem. Nagyon sokat dolgoztam érte az edzőmmel együtt. Talán azért nem a legmeghatározóbb élményem, mert a ’80-as években az volt a szokás, hogy a szövetségi kapitányok utaztak a versenyzőkkel. A nevelőedzők, aki gyerekkoruk óta fejlesztették a versenyzőket, nem. Így az én nevelőedzőm, Ziszisz Tanaszisz Magyarországról, a képernyő elől nézte végig évtizedünk munkáját. Csak lélekben tudott ott lenni velem, fizikailag nem. Úgy gondolom, ha ő fizikailag ott van, biztos, hogy dobogóra állok. És talán ezért is alakult így ez az olimpiai szereplés. Iszonyatosan elfáradtam, mire a finálé jött, ami megkoronázta volna a pályafutásomat. Ha a nevelőedzőm ott lett volna, a versenyt megelőző 1 hétben máshogy adta volna a terhelést, mert ismer engem, tudta volna, hogy pihentessen rá erre a versenyre.Így csak egy táviratot tudott küldeni nekem, ami ott lapult a táskámban, és a színpadra lépés előtt többször elolvastam.
SJ: Az segített?
SB: Igen. Lelkileg nagyon nehéz volt, nagyon fáradt voltam addigra már. A gyakorlatod bemutatása előtt van egy 3 perces bemelegítés, ami alatt az ember megugorhatja az ugrássorait, de én csak egyetlen egy ugrást tudtam gyakorolni, és lecsengettek minket. Úgy jöttem le, hogy mind a háromszor, amikor megpróbáltam, fejre estem. Jött a szövetségi kapitány, elkezdett okoskodni, és életemben először nagyon keményen kiálltam magamért. Szinte utasítottam, hogy hagyjon békén, egyedül akarok maradni. Elővettem a táviratot, olvasgattam az edzőm sorait, és mindent kizártam. Felidéztem, amit tanultam a meditációról a sportpszichológustól, és kizártam a külvilágot. Úgy éreztem, ezt a versenyt csak akkor tudom megcsinálni, ha magamba szállok, és végig mormolom magamban azt a gyakorlatsort, amit a sport pszichológus tanított nekem. Emellett újra meg újra elolvastam az edzőm sorait. Soha nem felejtem el, bekentem a talpamat magnéziával, teljesen hófehér volt a lábam, és ez a cameramaneknek annyira bejött, hogy három kamera vette, ahogy magnéziázom a talpamat…még ez sem tudott kizökkenteni ebből a koncentrált állapotból, pedig láttam, mi történik. Amikor megugrottam az első sort, már tudtam, hogy enyém a gyakorlat. Az első sorban volt az az elem, amiből a gyakorlás alatt három perc alatt háromszor fejre estem. És ott sikerült. Utána felmentem a rádióállomásra, bekapcsolták az anyukámat, nagyon sírt, én is sírtam, de az edzőmmel akkor se tudtam beszélni.
SJ: Mikor beszéltetek először? Amikor hazajöttél?
SB: Igen. Amikor leszálltam a repülőről. Azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Ő is mindig a munkában hitt, nagyon nemes lelkű ember. Később azért megkoronázta az élet, mert a következő generációval már ki tudott utazni. Nagyon szoros a kapcsolatunk a mai napig.
SJ: Van bármi, amit úgy érzel, hogy másképp csináltál volna?
SB: Jobban kiálltam volna magamért és nem hagytam volna, hogy ennyire megalázzanak akár a saját csapattársaim, akár a szövetségi kapitány.
SJ: Volt olyan információ vagy tanács, amire szükséged lett volna az olimpián, de nem kaptad meg?
SB: Igazából csak az edzőmre lett volna szükségem. Mivel ő gyakran nem volt ott a versenyeken, az életem fontos momentumaiban mindig egyedül kellett döntenem, teljesen mindegy hány éves voltam.
SJ: Ha közös döntéseket tudtok hozni, más lett volna a végeredmény?
SB: Úgy gondolom, igen. Máshogy alakult volna.
Az interjú 2. részét hamarosan közöljük ugyanitt, a blogon!
—
Tetszett a bejegyzés? Csatlakozz Te is „Mentális Edzés Sportolóknak” elnevezésű Facebook közösségemhez, ahol rengeteg ingyenes tippet, ötletet osztok meg a mentális felkészüléseddel kapcsolatban!
by