A női kézilabda EB és a mentális felkészülés

[Vélemény.]

Kikaptunk tegnap a horvát válogatottól a női kézilabda EB-n. A tény önmagában is fájdalmas, a mutatott játék pedig joggal ad okot aggodalomra. Én töretlenül bízom, drukkolok a lányoknak és a szakmai stábnak is, de nem tudok elmenni amellett, hogy eddig mindkét meccs után a mentális felkészülés elégtelensége volt a kiemelt téma a stúdióban és gyakran a szurkolói fórumokon is.

Mielőtt levesszük az érintettekről a keresztvizet, fontosanak tartom, hogy beszéljünk a mentális felkészülés alapvető természetéről.

Ehhez először egy kicsit beavatlak a kulisszatitkaimba. 😉 A hozzám járó sportolóknak a folyamat elején, amikor mindketten még csak ismerkedünk azzal, hogy milyen mennyiségű és minőségű munka vár ránk, gyakran szoktam viccesen azt a hasonlatot hozni, hogy a sportolók úgy képzelik el a mentális edzést, és benne engem mental coachként, hogy én vagyok az az ember, aki varázspálcával a kezében odalép a meccs előtt a játékosokhoz, egyesével megérinti a fejüket, rájuk mosolyog, majd a játékosok kifutnak a pályára és garantált a győzelem.

Most biztos jót mosolyogsz magadban, de meglepődnél, milyen sokan szoktak felcsillanó szemmel, teljes komolysággal visszakérdezni, hogy „húú de jó, akkor ezt meg tudod csinálni?” Ez az a pont, amikor végképp le szoktam rombolni minden illúziót azzal kapcsolatban, hogy ami vár rájuk, az nem ez, hanem kőkemény munka. Először és leginkább saját magukon kell dolgozniuk. Az önismeret nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elemezni tudjuk a pályán zajló eseményeket.

Ami engem illet, én ismerem a sportágat játékosként, edzőként, mental coachként, és hamarosan elmondhatom, hogy pszichológusként is. Tudok segíteni abban, hogy azok a megmagyarázhatatlan érzések, kihagyott ziccerek, hirtelen önbizalom vesztések, eladott labdák, hiányzó védések miből fakadhatnak. De abból a hosszú listából, ami ilyenkor okként szóba jöhet, csak a sportoló segítségével, együtt tudjuk kiválasztani, hogy mi az, ami konkrétan az ő működését befolyásolja. Csak akkor tudunk közösen dolgozni azon, hogy legyenek bevált stratégiái a hasonló helyzetekre, és esetleg már meccs közben tudjon váltani, ha ismeri önmagát.

Talán sejted már, hogy ez a folyamat egyáltalán nem rövid, főleg, ha valaki még sosem foglalkozott ilyesmivel. Nem elég az összetartáson, vagy a felkészülési meccsek előtt találkozni egy mental coach-csal, mert a mentális edzés egész egyszerűen NEM ÍGY MŰKÖDIK. Aki hozzám jár, már álmából felkeltve is tudja: EDZÉS=Fizikai edzés+Mentális edzés. Ez az egyenlet. A sportolói teljesítmény két dolog szummája, nem egyé. A fizikai edzés nem elég, kell a mentális is. Ha legalább olyan eredményeket vársz magadtól fejben, mint testben, akkor ugyanúgy, napi szinten foglalkoznod kell a fejed, a gondolataid edzésével, mint a testedével.

Heti 10 edzésed van, plusz 2 meccs? Az rengeteg fizikai munka…aztán az utazások, csapat összetartás, videózás… fárasztó, tudom. De mennyit dolgozol a koncentrációdon? Az önbizalmadon? A motivációdon? A céljaidon? A belső beszédeden? Képes vagy kívülről látni magad meccs közben? Stratégiát váltani, ha valami nem megy? És kizárni a zavaró ingereket? Meccs után részletesen elemzed a játékodat? Vannak saját statisztikáid magadról, az edzés teljesítményedről, meccs teljesítményedről, amiket visszanézve okos döntéseket tudsz előkészíteni a jövőre nézve?

Inkább nem is sorolom tovább. A mentális edzés egy tudatos sportoló számára ma már kihagyhatatlan, legalábbis szerintem. Régen elmúltak azok az idők, amikor egy kézilabda csapat meg tudott élni pusztán a fizikai előnyéből és a taktikai repertoárjából. A modern kézilabda ennél szerintem sokkal összetettebb, és kihagyhatatlan részét képezi a mentális felkészülés.

Szomorúan hallgattam nemrég az edző továbbképzésen egy sport pszichológus kollégámat, aki arról számolt be, hogy a hozzá járó kézilabdázók mintha szégyellnék, hogy vele dolgoznak. Sajnos tényleg itt tartunk, ezt én is tapasztalom. Örvendetes, hogy a kézilabdában szövetségi szinten már eljutottunk odáig, hogy elismerik, hogy szükség van a mentális felkészülésre (nem volt ez mindig így). Addig viszont, amíg ugyanerre a felismerésre a klubok szintjén nem jut el a szakvezetés és az edzői-szakmai stáb, a válogatott mentális felkészítése egy lehetetlen küldetés. Hogy miért? Idézném a varázspálcás hasonlatomat… Mert nem vagyunk varázslók. Ez a munka hosszú éveken keresztül zajlik, a sportoló (inter)aktív és intenzív részvételével. Nem a világverseny előtt 2 héttel, varázsütés-szerűen, hanem rendszeresen, 10 naponta – 2 hetente konzultációval, a két konzultáció között pedig feladatokkal, gyakorlással. Akár egyénileg, akár csapat szinten. A válogatott mentális felkészítése tehát sajnos csak akkor lehet eredményes, ha van mire építkezni, azaz ha egyéni szinten vagy klub szinten* is dolgozik ezen az adott játékos. Nem kampányszerűen, egy-egy nemzetközi verseny előtt, hanem rendszeresen, egész évben.
(*Nem vagyok telhetetlen, elsőre beérném azzal, hogy vagy egyénileg, vagy klub szinten, de halkan megsúgom, hogy vannak országok, ahol ez párhuzamosan, egyéni ÉS klub szinten is zajlik.)

Amikor a sportoló az ideje legnagyobb részét a klubjában tölti, ahol nem csak, hogy nem támogatott a mentális edzés, vagy a sport pszichológus alkalmazása, hanem még ciki is, titkolnia kell (olykor még a csapattársak is leszólják, ha kitudódik…), akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen erős elkötelezettség, tudatosság és kitartás szükséges ahhoz egyéni szinten, hogy valaki a mentális edzésbe egy ilyen ellenséges környezetben bele merjen vágni. Szerencsére azért vannak már olyan kézilabdázók a női és a férfi élmezőnyben is, akik felismerik ennek a munkának a hasznát, és látványos versenyelőnyt képesek kovácsolni belőle akár már rövid távon. Ők a sportágunk igazi úttörői, remélem, a felnövekvő generáció számára példát mutatnak majd ezen a téren is.

És ha már a jövőről van szó, azt kívánom, hogy a kézilabdában mi magyarok egyszer eljussunk odáig, hogy a mentális felkészülés olyan természetes legyen, mint a mindennnapi edzés, hogy a sport pszichológus rendszeresen, egész évben tudjon dolgozni a játékosokkal egyénileg és csapatban (válogatott és klub szinten is!), hogy elkísérje őket a versenyekre, hogy ott legyen, amikor a játékosoknak szükségük van rá (félidei szünet!), hogy ott üljön a csapat mögött az első sorban úgy, mint a teniszezőknél ül a pszichológus a csapat boxban.

Mert az a pillanat, amikor a játékos hálás tekintettel, egy győztes meccs után kiinteget neked a lelátóra, az egyszerűen mindent megér. Szavakkal leírhatatlan érzés. Ezért imádom ezt a munkát.

Fotó: MKSZ, illusztráció: Fehér Luca Kata